A középkori aqua vitae-k két főbb, igazából nagyon is eltérő csoportba sorolhatóak: így neveztek egyrészt minden gyógynövényekkel együtt lepárolt alkoholt. (Mint látni fogjuk, manapság inkább ez a vonal viszi tovább ezt az elnevezést.) De így nevezték a tisztára finomított alkoholt, melyet gyakran quinta essentia (az ötödik elem) vagy aqua vitae rectificata néven különböztettek meg. Az égetett szeszt az akkori közgondolkodás és a doktorok is gyógyszernek tartották, főleg a minél tisztábbra finomított formájában.

Később, az élvezeti szeszfogyasztás szélesebb körű elterjedésével az aqua vitae az égetett szeszek általános elnevezése lett, és különböző formákban több esetben ma beszélt nyelvekben is megjelenik az égetett szesz szinonimájaként vagy akár 1-1 konkrét italmárka. Azt leírásokból tudjuk, hogy a 12. században megjelent desztillált alkohol neve eredetileg aqua ardens („égő víz” vagy „égő párlat”) volt. Az elnevezés feltehetően onnan származik, hogy a bor melegítésekor annak felszínén „megjelenő” alkoholról már az ókorban is tudták, hogy gyúlékony. A középkorban úgy gondolták, az alkohol nem a bor egyik összetevője, hanem melegítés hatására keletkezik a borban.

 

A 13. században Taddeo Alderotti fejlesztette ki az első olyan vízhűtéses lepárlót, amelyből már elég kevés szeszpára szökött el ahhoz, hogy többszöri újrafinomítást lehetett végezni vele. Mivel ekkoriban nem tudták, hogy már a régóta ismert és fogyasztott erjesztett italok is alkoholt tartalmaznak, a mértékkel fogyasztott égetett szeszt olyan gyógyító és erősítő hatásokkal ruházták fel, melyekkel a bort és a sört nem. Az alkohol körüli korabeli értetlenséget és kuszaságot jól illusztrálja egy 16. századi holland kézikönyv, mely naponta hat-hét csepp égetett szeszt ajánl egy kanál borhoz keverve, mert így „megszabadítja az öt emberi érzéket a melankóliától és minden tisztátlanságtól”. Számtalan 16. századi kiadvány hangoztatta az alkohol jótékony hatásait, és – mai normák szerint – gyakran mértéktelen fogyasztásra is buzdítottak. Még a 17. századi orvosok is ajánlották az időnkénti lerészegedést, és a Párizsi Egyetem esszédíját háromszor is olyan esszé nyerte el a század során, mely legalább havi két lerészegedést ajánlott „a gyomornedvek erősítése érdekében”. Az aqua vitae és az aqua ardens nevek még a 17. században is használatban maradtak.

 

A gyógynövényes aquavit-ek:

 

A gyógynövényes aquavit-ek voltak a modern tinktúrák elődei, ám ezek még nem egyszerűen áztatással készültek, hanem a gyógyfüveket minden esetben lepárolták az alkohollal együtt. Sokszor azért is volt ez szükséges, mert a kezdetleges lepárlókban készült párlatok bizony a mai értelemben egyáltalán nem voltak tiszták és jóízűek, mindenképp szükséges volt a minél erősebb ízesítésre. A gyógynövények persze valóban adhattak plusz anyagokat az elkészült párlathoz, bár hogy ezek valóban hatásosak maradtak-e a főzést és a lepárlást követően, az kérdéses. (Ebből a szempontból a mai likőrök áztatásos módszere nyilván jobb.) A legkorábbi változatokat gyógyfüves borokból desztillálták, később már eleve finomított alkoholt főztek le újra a gyógynövényekkel. Akkoriban persze épp fordítva gondolták, az ötödik elem elmélete a gyógynövényekre is vonatkozott: lepárlás nélkül nem tartották igazán hatékonynak a növényi gyógyszert.