A gin és az alkímia
2018. március 29. írta: Gyökösi Attila

A gin és az alkímia

Az alkímia »tudománya« többször is keresztezte az italok létrejöttének és fejlődésének útját. Ez érthető is, hiszen a szeszlepárlás korai szakaszában - kényszerűségből is - elterjedt likőrök és mindenféle növényekkel ízesített szeszes italok készítése tág teret adott a különböző, néha misztikus köntösbe öltöztetett vegyészeti-alkímiai beavatkozásoknak.
 
 

Itt a blogon már többször, több italfajta esetében említettük, hogy a lepárlással készült szeszesitalok, története szinte minden esetben valamikor a XII.-XIII. századra vezethető vissza, amikor az akkoriak elsajátították az alkohol lepárlásának mesterségét. Persze ezek a kezdetleges technológiák sok esetben igen rossz minőségű párlatokat eredményeztek, hiszen a különböző egészségre káros alkoholok, illetve kozmaolajak elválasztásával még nemigen törődtek, sőt, nem is igen ismerték ezeket. Az így készült párlatokat tehát ízesíteni kellett, erre pedig leginkább az azért már ekkoriban is ismert növényeket, gyógy- és fűszernövényeket használták.

Ezeket a növényeket pedig leginkább az akkori gyógyítók ismerték, vagyis a különböző szerzetes rendek tagjai (akik egyébként az akkori szeszlepárlásból komolyan ki is vették a részük, sok apátság és szerzetesrend foglalkozott lepárlással, ezek némelyike máig fennmaradt), és persze a mindenféle vajákosok, füvesemberek és boszorkányok.

És az ekkoriban azért már létező tudósok, akik még meglehetősen fura, kicsit misztikus figuráknak tűntek, és akiket az általában igencsak tanulatlan köznép félelemmel vegyes csodálkozással szemlélt, lehetőleg minél távolabbról. Az ekkoriban kibontakozó tudományosság még igen sok ágon kapcsolódott a ma már okkultizmusnak nevezett tanításokhoz, ilyen terület volt az alkímia is. Az alkímiát manapság legtöbben az aranycsinálással azonosítjuk, de valójában egy időben ez sokkal szélesebb, szinte az egész mai kémia és részben fizikai tudományterületet lefedő tevékenység lehetett. (Az ezeket az időket megelőző, mondhatni »eredeti« alkímia ráadásul a metafizikával, a lélekkel és istennel kapcsolatos kutatások, felismerések, tanítások gyűjtő fogalma volt.)

A lényeg, hogy ekkoriban - és azóta folyamatosan napjainkig - többen felismerték, hogy a titokzatosság bizony jó reklám, és jó hírverést kelthet egy-egy italfajtának. A mai napig is van a piacon olyan likőr, ízesített vodka, abszint és természetesen gin, amelynek összetevőit pontosan nem kötik a vásárlók orrára. És több olyan is van, amelyeknél a leírások, marketingszövegek bizony erősen utalnak a természetfeletti hatásokra, amelyek az adott italfajtát igazán egyedivé tették. Leginkább nyilván az eleve több összetevőt tartalmazó italok - amilyen például a gin - a legalkalmasabbak erre, itt a rengeteg összetevő, különös hatóanyagokban gazdag növény mellé jól odafér egy kis misztikum.

Manapság ezeket a szövegeket már mindenki inkább amolyan ügyes marketingnek tartja, de gondoljunk bele, néhány száz évvel ezelőtt még sokkal kevesebbet tudtak az emberek a világról, simán hihető volt számukra, hogy a nagy tudású, alkímiában is jártas akkori lepárlómesterek valóban varázsszert, de legalábbis az örök fiatalságot jelentő »életvizét« öntötték a palackokba. Ha pedig őseinknek megfeleltek ezek az italok, mi miért is fordítanánk hátat ezeknek? A hagyományok tisztelete az alapja minden társadalomnak. Fogyasszuk csak bátran ezeket a misztikus italokat, a legrosszabb ami történhet velünk az, hogy minden betegségből felépülünk, netán örök életet nyerünk...

A bejegyzés trackback címe:

https://aperitif.blog.hu/api/trackback/id/tr3413722118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

O.Ádám 2018.03.29. 12:05:27

Visszatérő motívum a blogon, hogy a kezdetleges technológia miatt kezdték fűszerezni a párlatokat, de ez a polgári szeszfőzésre igaz (a 14-15. sz. fordulójától), nem a gyógyszerészetire. A 12-13. században az égetett szesz csak (kanalas vagy csöpögtetős) gyógyszer volt, nem igazán számított az élvezeti értéke. A borból, gyógyszerész felszereléssel, gyakran többszörösen/sokszorosan desztillált aqua vitae-k egyébként valószínűleg nem is voltak annyira rosszak, bár olcsók sem. Az az igazán rossz alkohol, ami natúrban évszázadokon át közel ihatatlan volt, az polgári szeszfőzdékben készült, jobbára gabonából.

A gyógyszerészeti alkoholhoz eredetileg azért használták az (akkoriban egyébként már nem sokra tartott) gyógynövényeket, mert a vízhűtéses lepárlás forradalmat csinált a vegyészetben, és elterjedt a nézet, hogy lepárlással mindenből kinyerhető annak legnemesebb, leghatásosabb esszenciája, az „ötödik eleme”. Az eleve csodaszerként tisztelt finomított alkoholt a gyógynövények desztillációval „felerősített” erejével egészítették ki. (Míg a 14. századtól kezdve ismert likőröket gyakran csak áztatással készítették.)

A középkori gyógyítás, gyógyszerészet fejlődésében alapvetően nem a kolostorok és a szerzetesek, hanem az egyetemek és az ott végzett orvosok/gyógyszerészek voltak a meghatározók. Vajákosok, füvesemberek, boszorkányok (??) pedig valószínűleg csak akkor ismerkedtek meg a szeszfőzéssel, amikor az már polgári foglalkozásként is elterjedt. Vagy még később.

A középkori alkímia valóban tág, de lényegében kettős terület volt: a gyakorlati oldala valódi vegyészet sok-sok helyes és hasznos tapasztalattal, az elméleti oldala viszont lényegében a (természettudományos) nemtudást kitöltő projekciókból állt, amiket nem a kémia vagy a fizika, hanem a mélypszichológia szemszögéből lehet értelmezni és komolyan venni. Így megmaradt az „eredeti” alkímia szellemisége is, még ha nem is változatlan formában. Azt viszont fontos tudni, hogy az alkímia nem foglalkozott orvosi értelemben vett megelőzéssel és gyógyítással. Talán Paracelsus volt az első, aki érdemben próbálkozott az alkímia és a gyógyszerészet szintézisével.

A titokzatosság marketingje nem az italoknál, hanem valahol az újkori kuruzslók által, csodaszerként eladott (szintén csepegtetős/kanalas) tinktúráknál kezdődhetett, amik divatját még Paracelsus gyógynövényes „elixírje” alapozta meg. Ezeknél a növények szerepe végképp nem az íz javítása volt, sőt: a kuruzslók többnyire egymással versengve próbáltak minél erősebb és ocsmányabb ízt összeállítani, mert ez tette „hitelessé” a készítményt. Gyógyhatásuk nem nagyon volt a placebón kívül, de ez pl. a mai homeopátiás szerek sikerét sem ássa alá. Az italok terén valószínűleg a Chartreuse robbantotta be a titokzatosság elemét, amikor 1764-ben likőrt készítettek a korábban megjelent tömény elixír receptjére alapozva.

aszfaltparaszt (törölt) 2018.03.30. 12:38:42

de fasztó van a ginnek fenyőszaga?

egyetlen pija amit nem éresznek meg rajtad mer olyan szaga van minta fokkrém

Dinkainka 2018.03.30. 14:28:02

@aszfaltparaszt: boróka,kömény, ánizs,koriander.
süti beállítások módosítása