Az alkoholtilalomról írtunk már itt a blogon. Bár számos országban volt ilyen időszak, a legismertebb mindenképp az Egyesült Államokban 1920-tól 1933-ig tartó alkoholtilalom. Ez az időszak remek példát szolgáltat arra, hogy egy létező igény mindenképp megtalálja a kielégítésének útjait, függetlenül bármilyen korlátozó intézkedéstől.
A törvény hatékonyságát jól mutatja a tény, hogy 1927-re csak New York városában mintegy 50.000 illegális szeszmérő egységről szólnak a feljegyzések. (Persze ezek között egész kis méretű, lakásokban üzemelők is vannak.) Ezeket a kiméréseket »speakeasy« néven emlegették - bár ez az elnevezés korábbi időkből származik, de mindig is az illegálisan alkoholt áruló helyeket nevezték így. A lényeg, hogy ez a szám a becslések szerint nagyjából kétszerese volt a tiltás előtti időszak legális kocsmáinak.
Az USA-ban 1920 január 17-én életbe lépő, a szesztilalmat elindító 18. alkotmánykiegészítés minden, 0,5%-nál nagyobb alkoholtartalmú ital forgalmazását, gyártását, fogyasztását, vásárlását tiltotta. Az importot és a forgalmazást/gyártást ugyan sikerült betiltani, a vásárlói igények viszont maradtak a régiek, sőt, kissé talán fokozódtak is. A tehetős réteg továbbra is hozzájutott a megszokott, neves és minőségi import italokhoz, ezek beszerzéséről az ekkoriban meggazdagodó szervezett bűnözői réteg (Al Capone és társai) gondoskodtak.
A kevésbé tehetősek viszont csak az illegális főzdékben készített főzetekkel vigasztalódhattak. Mivel a prohibíciót megelőzően a legnépszerűbb italok egyike a gin volt, ekkoriban számos illegális - sok esetben egy-egy lakás mosókonyhájában üzemelő - főzdében próbálták az olcsó alkoholokat különböző aromákkal és utólag hozzáadott borókabogyóval ízesíteni. Tudjuk, a ginek eredetileg is úgy jöttek létre, hogy a nem kifejezetten minőségi alkoholt próbálták ízesítéssel ihatóvá tenni. Itt most gyakorlatilag újra lejátszódott az ital kialakulásának története. Persze nem szabad elfelejteni, hogy itt bűnözők álltak a háttérben, akik mindent alárendeltek a profit maximalizálásának. Az így készült italok bizony sokszor kifejezetten egészségkárosító hatásúak voltak.
Így aztán nem volt ritka a tömeges mérgezés: a tilalom első négy évében csak New Yorkban 750-en haltak bele a kádakban pancsolt ginbe és egyebekbe, és ezres nagyságrendű azoknak a száma, akik lebénultak vagy épp megvakultak. A harmincas években a déli államokban ötvenezren szenvedtek részleges lábbénulásban ami egy gyömbéres kanalas gyógyszer mértéktelen fogyasztására vezethető vissza. (Jake volt a gyógyszer neve, így »Jake Walk« lett a speciális bénultság neve a közbeszédben.)
Az illegálisan működő szeszfőzdék mindenféle aggodalom nélkül kísérleteztek az alkohol hígításával vagy kreatív vegyészeti folyamatok útján történő előállításával. (Szembeötlő a hasonlóság a mai helyzettel, csak ma a szintetikus drogok előállítása folyik hasonló módon.)
Az italokba minden gond nélkül kerülhetett festékhígító, metilalkohol, műtrágya, lúg, formaldehid, szinte bármi. (Erről korábban, a moonshine whisky-t bemutató írásunkban is szóltunk már.) Egy kormányzati jelentés szerint például 1927-ben majdnem kétmillió liter elkobzott alkohol (480 000 gallon) volt valamilyen formában mérgezett. És ez csak az elkobzott mennyiség…
Az tehát látható, hogy a sötét oldal, a bűnözők és szervezeteik igen busás hasznot húzhattak ebben az időszakban. Sok manapság elismert családról sejthető, hogy ekkoriban teremtette meg a mai napig ható politikai és üzleti befolyása alapjait. (Időről időre felbukkan például a Kennedy család érintettsége is.)
De voltak más haszonélvezők is. Mivel a szesztilalom idején az átlagos italok nemigen voltak élvezhetőnek nevezhetők, a korszak italkedvelői körében igen népszerűek lettek az ügyes, szintén illegálisan dolgozó bártenderek és mixerek. Ekkoriban számos ma is ismert koktél született, amelyek közös tulajdonsága, hogy markáns, erős ízű összetevőkkel fedték el az alap alkoholok kevésbé jó ízeit. Ekkoriban született például a French 75, a Southside, (ez állítólag Al Capone kedvenc itala volt - gin, lime lé, cukorszirup, menta és szóda alkotta) vagy épp a Bee’s Knees, ez utóbbiban rengeteg mézet használtak ízesítőnek.
Szintén haszonélvezők voltak a drogériák és gyógyszertárak. Ekkoriban gyakorlatilag korlátlan mennyiségben, és komoly haszonkulccsal lehetett eladni minden olyan folyékony orvosságot - vagy annak árult bármit - amelyben komolyabb alkoholtartalom volt.
Persze a korábban működő gyártók sem hagyták magukat, nem egy olyan likőrféleséget, gyomorkeserűt ismerünk, amelyek születése pont erre az időszakra esik, és ma már senki nem titkolja; azért születtek, hogy az alkoholos italokra mutatkozó igényeket ilyen »fedett« formában elégítsék ki. Ilyen ital készült rum és whisky alapokra is, mint például a mai napig kedvelt Fire Eater ízesített whisky, pontosabban whiskylikőr. Ezeket az italokat viszonylag komoly fűszer- és gyógynövénytartalommal forgalmazták. Azt, hogy ezek milyen betegségek esetében hasznosak, és milyen gyógyhatást fejtenek ki, kellően honorált orvosok és professzorok igazolták, természetesen tisztán tudományos szempontokból.
Szerencsére ez az időszak már a múlté, legalábbis a világnak ezen a felén. A minőségi szeszes italok bárki számára elérhetőek, és mértékkel történő fogyasztásuk fantasztikus ízélményekkel és aromákkal örvendeztetheti meg a fogyasztóit. Kár volna kihagyni a lehetőséget, hiszen láthatjuk, a történelem sokféle vihart és változást hozhat, amit ma megkóstolhatunk, inkább ne hagyjuk holnapra.
